Aradi Tibor rovata
Szeretem a focit!
Apámnak nem kellett sokat nyűglődnie velem, hogy megszeressem a focit. Már a babakocsimon is egy hatalmas Albert Flórián kép volt elöl, hogy mindenki tudja, ez a család is, mint hazánkban mindegyik, rajong a fociért. 10 éves koromig együtt jártunk minden meccsre, majd eljött a nagy pillanat, elengedte a kezem és onnantól egyedül (!) jártam ki a stadionba. Igen, akkor még nyugodt szívvel kiengedhetett egy majdnem 11 éves gyereket húszezer szurkoló közé. Bérletem volt, így ha valaki arra vetemedett volna, hogy a kiscsávó székét elfoglalja, egy szektornyi ember förmedt rá: „az a hely a gyereké”.
Biztonságban utaztam a pályáig, biztonságban néztem a meccset és biztonságban érkeztem haza. Anyám csak amiatt aggódott, hogy vajon jó híreket viszek e haza, különben a családfő letargikus állapotba került egy esetleges vereség miatt. Később már vidékre is elutaztam és érdekes módon ott sem esett semmi bajom, leszámítva azt a sérülést, amit Tatabányán szenvedtem, amikor is megbotlottam és elestem a vasútállomás bejáratánál.
Pártolói majd elnökségi tag lettem és egy szép őszi napon még egy kezdőrúgást is elvégezhettem, melynek az Esti Hírlap vasárnapi száma egy féloldalas cikket szentelt, mondván „Ilyen az igazi fiatal szurkoló! A papírgyűjtésből szerzett pénzét arra áldozza, hogy befizessen egy kezdőrúgásra.”
2012! Kilenc éve nem járok meccsre. Azóta, hogy szurkolótársaim olyan nehezen viseltek el egy vereséget, hogy beözönlöttek a pályára, majd egyikük az ellenfél edzőjét úgy vesén talpalta hátulról, hogy az kórházba került. Ez már csak a pont volt az i-n. A sokadik olyan esemény volt ez szurkolói részről, ami elvette a kedvemet a meccsre járástól. Ám az, hogy tévében sem nézem, már nem a szurkolók műve. Ha az ember, akkor születik, amikor már a magyar foci sikerei csak arra redukálódnak, hogy kijutunk, de rögtön kiesünk a világbajnokságon, akkor hamarabb kihal benne a remény a sikerek iránt. Ha akkor tudom, hogy ez később már bravúrnak számít, jobban értékeltem volna. Annyi szerencsém van, hogy még láthattam Nyilasit, Fazekast, Törőcsiket vagy később Bánki Dodót, Kiprichet és Détárit.
Ebbe az időszakba még belefért egy-két igazi siker, mint a Videoton UEFA kupa döntője és a Fradi BL szereplése. Ennyi! Ma már ott tartok, hogy a szerelem, ha nem is múlt el, de megkopott. Pihen. Szeretőmmel, az amerikai focival (nem rögbi!!!) és azon belül a Dallas Cowboys-szal rendszeresen csalom az európai focit. Bűntudattal a szívemben kapcsolok el a hazai bajnoki meccsekről vagy akár a Barcelona – Real Madridról, ha a másik sportcsatornán az NFL küzdelmeit láthatom. Pedig gyerekkoromban nem is álmodtam erről a tévés kánaánról, amikor havonta jó, ha egy meccset leadott a Magyar Televízió. A harmadik Magyarországon fogható csatorna a Cseh 2 volt, amelyen csorgó nyállal néztem a Dukla Praga – DAC Dunajska Streda meccset vagy bármelyik más bajnokit, hiszen ott minden héten két meccset is adtak.
Az EB viszont újra lázba hozott. Feléledő reményekkel futottam neki a meccseknek. Egy fellépésem miatt nem tudtam megnézni a múlt hétvégi meccseket, ezért hazaérvén rögtön beizzítottam az internetet. Ám az eredmények helyett vezető hírként csak azt olvashattam: „Megöltek egy orosz szurkolót Lengyelországban”. Utána már nem érdekeltek az eredmények. Megnyomtam az x gombot böngészőm jobb felső sarkában és megint elment a kedvem az egésztől. Másnapig.
Reggel persze újra el kezd valami hiányozni. Valami, amit betápláltak az agyamba már egyéves koromban. Valami, amit megpróbálnak kisajátítani olyanok, akiket ha megkérdenék, hogy mi a neve kedvenc csapata irányító középpályásának, gondolom, csak annyit tudna válaszolni, hogy „a 10-es”. Biztos hallottak már Puskásról, tudják ki volt Bozsik vagy éppen Albert. Arra viszont már nem tudnának válaszolni, hogy mi a különbség ellenfél és ellenség között. Én ott ültem Simon Tibi barátom sörözőjében a Hegedűs Gyula utcában, amikor lejött tizenöt Újpest szurkoló, talpig lilában és mégsem hűlt meg a levegő. Tibi megölelte őket és nevükön szólítva köszönt nekik. Zrikáláson kívül egyetlen negatív megnyilvánulás sem történt. Fradista, újpesti és még két Honvéd szurkoló úgy iszogatott, viccelődött együtt, hogy az ma már csak egy hihetetlen legenda.
Ahogy Gálvölgyi János mondta, „Szeretem a focit”! Sőt, én komolyan is gondolom. Ha nem szeretném, nem betegednék bele abba, hogy nem járhatok ki a meccsre és nem tudok őszintén hinni abban, hogy Dzsudzsákon kívül bármelyik magyar futballista el tudja találni a kaput 16 méternél távolabbról és nem tízből tízszer, csak tízből hatszor. Rosszul érzem magam attól, hogy rács, megkülönböztető mellényt viselő biztonsági őrök és századnyi rendőr kell egy egyszerű labdarúgó mérkőzés lebonyolításához. A XX. század legelején, amikor a Fradi (akkor még nem is hívták így) játszott a BTC-vel, a szurkolók azon vesztek össze (szóban), hogy ki evezzen be egy csónakkal a Dunába, ha valamelyik játékos túl nagyot rúgott a labdába és az a folyóban landolt. Azóta sok víz folyt le az említett folyón és a szurkolók közötti barátság „kissé” átalakult. Én csak annyit szeretnék, hogy sokkal jobb legyen a kedvem, ha meghallom azt a szót, hogy labdarúgás! Addig nézem videóról a régi meccseket, mert ha nem is rajongok érte úgy, mint régen, a szerelem nem múlt el, csak pihen, ahogy az elején is említettem.
Ui.: Készítettem egy kis videót, amit itt alul meg is osztok. Semmi különös, csak egy érzés.
Bővebben rólam a honlaponon (www.araditibor.hu) és a (Facebookon: http://www.facebook.com/tibi.aradi) Csak erős idegzetűeknek!
