Mensáros László naplóit olvasgatom és most már azt is sajnálom, hogy nemcsak színházban, de az életben sem találkoztam vele. Remek gondolatai vannak és olyan kétségei, amelyek nagyon közel állnak a szívemhez, hiszen ugyanúgy élem meg én is őket napról-napra. Úgy is mondhatnám, már értem miért volt ő a nagy színészek között is az egyik legnagyobb. Gondolatai szinte avanzsálták, hogy a legjobbak egyike legyen. Az én vesszőparipámról, a sokak által elcsépelt, elhasznált, elbagatellizált és félreértelmezett szeretetről így ír:
„A szeretet mindenki számára kötelező, kemény gyakorlat naponta, minden olyan órában, amikor az ember mások megértésével, meghallgatásával, figyelmességgel, tapintattal, alkalmazkodással, megbocsátással és végső fokon önzetlen segítségével kerül szembe. Ez a küzdelem idestova harminc éve tart bennem, kisebb-nagyobb eredményekkel.”
„Küzdelem…” Pedig evidens, hogy a szeretet jön, van, és úgy kapjuk elő, mint Wyatt Earp a koltját, aztán használjuk. Mi sem természetesebb. Könnyen jön, hogy meglegyen a tisztább, szárazabb érzés, mint attól a bizonyos tisztasági betéttől. Nagyon örülök, hogy Mensáros László gondolatai előkerültek egy teljesen véletlenül, ajándékba kapott könyvből. Véletlenül. Egyre jobban hiszek abban, hogy bizonyos könyvek mindig jó időben, jókor találnak meg. Most, amikor néha én is erőltetettnek érzek bizonyos szeretetre utaló nyomokat magamban. Mint a Kék Fényben. – Mi volt a fejében? Szeretetnek látszó tárgy.
A türelmem sokszor véges és az energiavámpírokat sem tudom úgy kezelni, mint önzetlen embertársaikat. Napi… nem írom mennyit, szóval sok levelet kapok. Szerencsére. Örömmel tölt el, hogy az emberek meg akarják osztani velem gondolataikat, meg akarnak ismerni vagy csak úgy rám akarnak köszönni. Örömmel válaszolok nekik és ez nem terhes még akkor sem, ha mondjuk sok a munkám. Akkor bonyolódik a dolog, amikor meg akarnak szerezni. Szerencsére nem sok ilyen van, de kaptam már úgy délután levelet, hogy amikor este éppen a választ írtam, már jött a következő, hogy miért nem válaszolok. Próbálok én erősen szeretni ilyenkor, mert tudom, hogy valami olyan váltja ki ezt a türelmetlenséget és megszerezni akarást, ami mindenképpen meghallgatást, együttérzést, törődést kíván. Ám ez az a szeretet, ami nem jön könnyen. Fellép bennem az önzőség, a fáradtság, a félelem, hogy elbírom-e a felelősségét annak, hogy „kétszer” szerepeltem már a televízióban. Lehet, hogy ez most panasz. Talán ha kiírom, megint könnyen megy a szeretet. Az igazság viszont az, hogy szeretni ebben a szakmában csak az tud igazán, akinek a szeretetére nem vágynak az emberek, mert nem érdekli őket. Próbálok megfelelni, de közben szűröm a szeretet. Ez nem jó, de néha nekem is sikerül… kisebb-nagyobb eredménnyel.
Bővebben rólam a honlaponon (www.araditibor.hu) és a (Facebookon: http://www.facebook.com/tibi.aradi) Csak erős idegzetűeknek!
