Életre szóló trauma, örök barátság, múló gyermekévek, pincekorzó, mérges pók, csodapók. Egy igazi, magyar történet, ami talán nem is csak magyar. Hogyan lehet túlélni egy halál közeli élményt? Van-e élet a kábítószer pokla után? Mire figyeljünk gyilkos póktámadás esetén? Mi teszi hamarabb tönkre a szerelmet, a sok-, vagy a kevés szex? A Műhelymunka Társulat igen súlyos kérdéseket vet fel az Originál ungaris… című könnyed, humoros darabjában, a Mikroszkóp Színpadon. Persze a vidámságnak is vannak határai, főleg, ha tudjuk, a játék igaz történet alapján készült.
Az Édesnégyes után alig egy héttel, ismét a Mikroszkóp Színpad előterében sétáltam, újra végigkuncogva a Párkocka-kiállítás képeit. A vígjátékra hangolódásként is kiváló mini-képregények tanulmányozása közben sem tudtam nem észrevenni, hogy mennyi fiatal érkezett a színházba. Tizenéves kamaszok, kosztümben, öltönyben, ünnepi megjelenéssel és persze sugárzóan fiatalos mosollyal az arcukon. A harmincas felnőttek kissé nagyképű álbölcsességével nyugtáztam, lám, mégsem csak a Facebook és a videó megosztók érdekelhetik a kikapcsolódni vágyó középiskolások életét. A nézőtérre belépve aztán még jobb érzés töltött el, hiszen a fiatalok mellett a legidősebbekig minden korosztály képviseltette magát. Rendkívül kíváncsi voltam, vajon a darab képes lesz-e mindenkit megfelelően szórakoztatni…
A terem elsötétedett, a színpadon elemlámpák fénye villant, a darab kezdetét jelezve. Főiskolás baráti társaság, egy pincében. Átlagos fiatalok. Szépek, vidámak, akik nem akarnak mást, mint élni, szeretni, nevetni. Ez persze nem mindig sikerül. A kellemes és könnyed látszat – mint az életben is oly sokszor – súlyos kérdéseket, traumákat, tragédiákat takar, amiket együtt sem könnyű megoldani, egyedül pedig szinte lehetetlen. A vígjátéki vonalat, a felszíni konfliktust egy orosz cserediák megjelenése adja, aki jó szándékkal, de nagyon esetlenül mozog a társaságban. Annak ellenére, hogy folyamatos nevetség tárgya ő, hamar beilleszkedik. Megtanulja az „igazi, magyar sajátosságokat”, vagyis az „originál ungaris” szabályrendszerét. (Mindent ide sorolunk, amit egy külföldi sosem érthet meg velünk, magyarokkal kapcsolatban. – A szerk.)
Látszólag minden egyszerű és vidám. A fiatalok élik az életüket. Haverok, buli, banda. Miénk az élet. A néző közben saját fiatalságán mereng, vagy ezért mert ő is éppen most éli ezt a kort, vagy, mert jólesik visszaemlékezni rá. A színpadon poénok, komikus helyzetek, lelkes színészi alakítások, kicsit mintha túl egyszerű is lenne minden. Az egész darabot körbelengő idilli felszín alól viszont hamar felsejlenek a mélyben rejlő szörnyűségek. Egy fegyveres támadás okozta sokkos némaság. Kábítószeres múlt, ami talán még mindig inkább a jelen. A lány, aki egyszerre két fiúnak is tetszik. A szerelmesek, akik nem szokványos szexuális problémával küzdenek. Ja, és persze a halálos veszedelem: Máté, a pók. Talán mondani sem kell, de ha egy darabban megjelenik egy pók, aminek marása azonnal öl, akkor biztos, hogy a bestia egyszer elszabadul. Nincs ez másképp most sem.
Nagy erénye a darabnak, hogy a fiatalok – nem mindig hétköznapi – problémáit és az életüket megnehezítő kérdéseket finomkodás nélkül veti fel. Ugyanakkor az alkotók egy pillanatig sem feledkeznek meg arról, hogy végül is szórakoztatni akarnak, tehát túl sokáig sosem kerül túlsúlyba a dráma. A nevetgélés, mosolygás közepette időnként fel is merült bennem, hogy mennyire érdekes lenne egy-egy ilyen szálat folytatni, kibontani, végigjárni. Megnézném ugyanennek a történetnek a drámai változatát, ahol ezek a problémák nem oldódnak meg ilyen könnyen. Az életben sem lehet mindig ilyen könnyen továbblépni. A darab szerint persze az igazi, őszinte barátság mindenre gyógyír, ami nagyrészt igaz is, de – lássuk be – olykor még ez sem elég. A barátaink segítsége időnként kevés, de nélkülük viszont azonnal elvesznénk.
Az „Originál ungaris…” korántsem hibátlan. Időnként sablonos, máshol kiforratlan, de mégis érdemes megnézni, mert a felvetései, a színészek lelkesedése, és a tény, hogy bármily’ tökéletlen egy-egy probléma megoldása, valóban történhetett így is (hisz’ igaz történetről van szó), egyszerre teszi kellemes és tartalmas szórakozássá. Nevetünk, de utána elmerengünk. Mit tennék, ha a legjobb barátomat fegyverrel támadnák meg? Hogyan segítenék távol maradni a kábítószertől egy visszaesésre hajlamos fiatalnak? Kihez forduljak, ha frusztrációt okoz a gyenge teljesítményem az ágyban? És még lehetne sorolni. Mindenesetre, amikor előadás után sétáltam kifelé a Mikroszkópról, és a kamasz-közönség nevetgélését hallgattam, felmerült bennem is pár gondolat: Vajon nekik ezek közül melyik problémával kell megküzdeni most, vagy a jövőben? Elég erősek ahhoz, hogy szükség esetén segítsenek egymásnak? Hol lehet az ő saját „pincéjük”, ahol kibeszélhetik, megoldhatják a gondjaikat? Miben lehet tipikusan magyar, egy-egy ilyen kérdés? Merengésem hosszan folytatódott, de az Andrássy útra kifordulva még hallottam, amint a „szép ruhába öltözött fiatal társaságban” valaki nevetve elkiáltotta magát: Szabad a csók! És tényleg: szabad.
/Koncz Csaba
