Aradi Tibor rovata
Apu, hogy megy be az a nagy elefánt…
Előre is elnézést, hogy kicsit hosszabb leszek a szokásosnál. Ennek egyik oka, hogy olvastam valamit és nincs szívem kihagyni belőle egy sort sem, ezért teljes terjedelmében fogom bemásolni. Az angyalka, aki Buzzatit is megismertette velem, most egy újabb hírnök könyvét nyomta a kezembe. Jorge Bucay Életmesék című könyvéből idézek szó szerint, majd a magam gondolatait ezzel kapcsolatban. Nagyon fontosnak tartanám, hogy ha az én hozzáfűznivalómat nem is, de Bucay történetét mindenki elolvasná, mert még azoknak is el kéne rajta gondolkodni, akik egyáltalán nem éreznek hasonlót. Sőt, nekik kéne a leginkább!
- Én erre biztosan képtelen vagyok! – kiáltottam. – Képtelen!
- Biztos? – kérdezte a doki.
- Igen, pedig a legszívesebben odaülnék elé, és kimondanám, hogy mit érzek… De tudom, hogy úgyis képtelen lennék rá.
Jorge, a doki Buddha-ülésben beletelepedett az egyik borzalmas kék fotelba. Elmosolyodott, a szemembe nézett, halkabbra fogta a hangját, mint mindig, amikor azt akarta, hogy figyelmesen hallgassák és így szólt:
- Elmondanék egy történetet…
Kissrác koromban imádtam a cirkuszt, főleg a cirkuszi állatokat. Közülük is legjobban az elefántot, s mint később megtudtam, másoknak is ő volt a kedvence. Az előadás alatt az a hatalmas állat csodákat művelt irdatlan testével és erejével… De az előadás után is, meg azelőtt is, hogy ki kellett jönnie a színpadra, az elefánt egyik lába mindig láncra volt kötve egy kis karóhoz.
Vékonyka kis karó volt, alig pár centiméternyire a földbe szúrva. A lánc ugyan jó erősnek látszott, számomra mégis nyilvánvalónak tűnt, hogy egy olyan állat, amelyik egyetlen rántással tövestül ki tud tépni egy fát, könnyűszerrel kiszabadíthatná magát e karó fogságából és elszaladhatna. Vajon mi tartja ott? Miért nem szalad el? Öt-hat éves koromban még bíztam az idősebbek tudásában. Megkérdeztem hát az egyik tanáromtól, az anyukámtól meg a nagybácsikámtól, mi a titka az elefántnak. Egyikük azt felelte, az elefánt azért nem szökik meg, mert idomítva van. Erre én magától értetődően azt kérdeztem: „Hogyha idomítva van, akkor meg miért tartják láncon?”
Nem emlékszem, hogy megnyugtató választ kaptam volna. Idővel aztán elfelejtettem az elefánt és a karó rejtélyét, csak akkor jutott eszembe, amikor másokkal is találkoztam, akik szintén föltették magukban ezt a kérdést. Egyszer aztán valaki mégiscsak okos választ adott a kérdésre:
A cirkuszi elefánt azért nem szökik meg, mert egészen kicsi korától fogva egy ehhez hasonló karóhoz kötve él.
Behunyt szemmel magam elé képzeltem a védtelen, újszülött elefántot a karóhoz kötve. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban a kiselefánt rángatta-cibálta magát, igyekezett kiszabadulni a béklyóból. Ámde hiába erőlködött, nem sikerült, mert hozzá képest nagyon erős volt az a karó. Elképzeltem, ahogy kimerülten alszik, s hogy másnap újból megpróbálja, és harmadnap, és negyednap is… Mígnem aztán – és az a nap szörnyű lehetett az életében – belenyugodott, hogy nem tehet semmit és megbékélt a sorsával. Az a hatalmas, erős elefánt, amelyet a cirkuszban látunk, azért nem szökik meg szegény, mert azt hiszi, hogy nem tud.
Még él bennem az emlék, hogy milyen tehetetlennek érezte magát nem sokkal azután, hogy megszületett. És ami a legrosszabb, soha nem vonta kétségbe komolyan ezt az emlékét. Soha, de soha többé nem tette próbára az erejét…
Így van ez, Demián. Egy kicsit mindnyájan olyanok vagyunk, mint a cirkuszi elefánt: száz meg száz karóhoz kötve mozgunk a világban, melyek korlátozzák a szabadságunkat. Úgy élünk, hogy számtalan dologról azt gondoljuk, „nem tudjuk megtenni” és csakis azért, mert egyszer régen, még kiskorunkban megpróbáltuk és nem sikerült. Ugyanazt tettük akkor, amit az elefánt és ezt az üzenetet véstük az emlékezetünkbe: „nem tudom, nem tudom és soha nem is fogom tudni.”
Úgy nőttünk fel, hogy bennünk maradt ez az üzenet, melyet mi magunk kényszerítettünk magunkra, ezért sohasem próbáltunk meg újra elszabadulni a karótól. Hogyha néha a bilincs szorítását érezzük és halljuk a lánccsörgést, odasandítunk a karóra és arra gondolunk:
NEM TUDOM ÉS SOHA NEM IS FOGOM TUDNI.
Jorge hosszan hallgatott. Aztán közelebb jött hozzám, leült elém a földre és így folytatta: – Teveled is ez a helyzet, Demi. Annak a hajdani Demiánnak az emléke kondicionálja az életedet, aki már nem létezik és aki nem tudott valamit megtenni.
“Az egyedüli módja, hogy megtudd, sikerül-e megtenned, ha megint megpróbálod, de szívvel-lélekkel… Szívvel-lélekkel!”
Amikor először elolvastam, nem volt időm lereagálni, csak tudtam, hogy még egyszer és aztán megint és megint el fogom olvasni. Negyedszerre jött el a teljes befogadás, mert akkor már a könnyeimmel küzdöttem és végül nem is tudtam, nem is akartam őket visszatartani. Sokszor érzem, éreztem küzdelemnek önmagam legyőzését, de már nem szeretem ezt a szót. Nem akarom magam legyőzni. Itt nem csatát vívunk, és nem akarunk senkit és semmit elpusztítani. Feladatunk van, ami nem harc, hanem egy kellemes állapot. Már nem szeretem, amikor a kommentátor vagy egyenesen a sportoló mondja azt egy meccs előtt, hogy önmagamat kell legyőznöm, ha nyerni akarok. A tudatalattinkba be is épül a harc szó, ami akárhova is illesztjük be, nem egy pozitív fogalom. Én magam is sokszor használtam, sőt, talán ha visszanézem a bejegyzéseimet, találok is erre utaló mondatokat. Ma már sokkal jobban szeretem a feladatot. Amikor keresztrejtvényt fejtesz vagy társasjátékot játszol, azért kezdesz bele, mert rosszul akarod magad érezni? Úgy akarsz nyerni vagy eljutni a megoldásig, hogy a végén azt mondhasd: „Kurva szar volt, de sikerült!” Nem hinném. Mennyivel jobb lenne úgy végezni a feladatunkat, hogy közben boldogok vagyunk, ne adj Isten, szórakozunk. Csakúgy, mint a kiselefánt agyában a szabadságról való lemondás, az is be van táplálva agyunkba, hogy elérni valamit csakis szenvedések árán lehet. Kapunk elég szenvedést, azt élettől, de nem azért, hogy tovább gerjesszük őket.
Élvezd ki a fejlődésed pillanatait, mint amikor a fogyókúra közben megnézed a mérőszalagot és látod, hogy megint eggyel kevesebb az a centiméter! Régebben, amikor még rendszeresen jártam futni (ma már kerékpár), rengetegszer éreztem, hogy mindjárt összeesem, annyira fáradt vagyok. Aztán – eleinte még nem magam által irányítva – azt vettem észre, hogy elkalandozott a gondolatom futás közben. Percekkel később arra eszméltem, hogy „Te jó ég, mindjárt összeesem”. Ám addig, a két összeesés-érzés közötti időben, amikor nem gondoltam arra, hogy hason nyalom fel az aszfaltot, nem éreztem semmilyen fájdalmat vagy fáradságot. Agyam kitörölte a gondolatot, mert nem tudott egyszerre két dologra koncentrálni. Bizony még a fizikai fájdalmat is lehet gondolatilag csillapítani, csak nem hiszünk benne. Persze nem ide akartam kilyukadni. Egyszerűen csak szeretném tudatni a világgal (világgal?), hogy nem kell félreértelmezni a nagy tanítók azon szavait, hogy a szenvedés van, el kell fogadni. El kell fogadni azt, amit kapunk, de ne erőltessünk magunkra szenvedésbe bugyolált feladatokat. Ha tehetjük, bontsuk ki és élvezzük, hogy fejlődünk.
Aradi Tibor mélyenszántó gondolatait olvashatták. Az író magától is megijed, annyira okos, ezért nem kell őt komolyan venni, csak használni a bla-blák közötti, véletlenszerűen jövő értelmes gondolatokat… ha van. Ha nincs, akkor már megint egy jó beszélgettünk, ahelyett, hogy az Angry Birds-szel lövöldözünk valamilyen épületre, hogy kiszabaduljanak a malacok.
Bővebben rólam a honlaponon (www.araditibor.hu) és a (Facebookon: http://www.facebook.com/tibi.aradi) Csak erős idegzetűeknek!
