A Maguk akarták – Nem kívánságműsor című előadás nem csak azért különleges, mert mai témákkal, modern közönségnek szól, hanem mert valóban a klasszikus kabaré hagyományait eleveníti fel. A jeleneteket például konferanszié köti össze, választja el, tehát míg a díszlet átáll, a közönség tovább szórakozhat. A feladat könnyűnek látszik, de korántsem az, így nem véletlen, hogy három rutinos stand up komikust kértek fel rá, akik egymást váltva szerepelnek majd az előadásokon. Kovács András Péter és Hadházi László szerzőként is részt vett a munkában, elsőként viszont Aranyosi Péterrel beszélgettem. Villáminterjú.
A Mikroszkóp Színpad és egyáltalán a színházi közeg teljesen más a stand up-hoz képest. Hogy érzed magad így néhány próba után?
Magam sem tudom még, mit is érzek. Ez egy teljesen új helyzet, nem is gondoltam, hogy ennyire készületlenül érnek majd a körülmények. Nem lehet látni a színpadon, sötétség van a nézőtéren, nem látom az arcokat, hátul szintén nincs fény, az ember lép egyet, beleveri a fejét bármibe, szóval nekem még teljes a káosz. Ez most egy tökéletes Englishman in New York - helyzet. Minden tök érdekes, új, döbbenetes. Ráadásul én vagyok az, aki sosem tudja betartani az időt, itt meg muszáj végszavakat adnom, hiszen az egyik technikus kollega arra tekeri a függönyt, a másik indítja a fényt, a harmadik a hangot.
Ezek szerint igen csak be vagy korlátozva ebben a szerepben…
Nagyon. Olyan sok mindenre kell figyelnem, hogy nem is vagyok a magam ura. Nincs sok mozgásterem se térben, se időben. Nem találom a kijáratot a függönyön, nem tudok kimenni. Most jöttem rá, hogy annak idején a nagy konferanszié, Kellér Dezső miért fogta a függönyt. Két dolog miatt. Egyrészt kukucskált befelé, hogy átállak-e a jelenettel a díszletezők, ami nagy munka, hirtelen berohanni, átrendezni mindent. A másik pedig, hogy ő azt akarta, a mondanivalóján röhögjenek, ne pedig azon, hogy nem tud kimenni a saját színpadáról. Egyszerűen az van, hogy elkezded ütögetni a függönyt, keresed rajta a nyílást. Olyan nehéz, és annyira nem látszódik rajta semmi, hogy borzalom.
A kötöttségek mellett menyire kell alkalmazkodnod az előadáshoz a mondandódban?
Csak a végszavak kötöttek, egyébként bármit mondhatok, amit akarok. Nyilván, ha van egy kitalált végszavam, arra nem mondhatok egy homlok egyenes más dumát, így valamelyest illeszkedni kell, de ez nem vészes. Egyébiránt beszélhetek, mondjuk az anyósomról, és fogok is. A rendező Nádas György mondta is, hogy éppen elég politikai témájú jelenet van, nem kell még a felkonfban is erről beszélni. A témák átfedésben lesznek a saját műsoraimmal, de persze lesz olyan szöveg is, amit csak ide találtam ki, mint például a nyitó. Ez a másik, ami nehéz, hogy konferansziéként nem kell mindenáron megnevettetni a közönséget. Ez nekem új. Jövök, megjelenek, mondok néhány okosat, vagy nem okosat, kedveset és ennyi. Nehéz, hiszen hét éve vendéglátós humoristaként csak az a dolgom, hogy megnevettessem a közönséget, aki éppen azért is jön oda. Itt pedig semmi baj nincs akkor sem, ha csak megtapsolnak és kimegyek. És közben még csak nem is eszik senki.
Miért vállaltad el ezt a feladatot?
Dr. Litkai felkért, és kihívásnak éreztem. Ezért. Érdekes beleszagolni a színházi miliőbe, pedig, ha jobban belegondolok, nem vagyok ott más, mint „csizma az asztalon”. Bordó függöny, színpad, csomó ember a háttérben dolgozik, akiket nem alázhatok meg azzal, hogy rövidebb vagyok, vagy hosszabb. A „magányos műfajból” a csapatmunkába kerültem.
Úgy tudom, a fináléban egy egészen új oldaladról is megismerhetünk. Mi is lesz ez?
Ó, igen. A főrendező úr mondta, hogy a fináléban énekelnem kellene. Nem sokat, mintegy hat percet. Úgy érzem, mindenkinek jobb lenne, ha nem énekelnék, de nagyon szeretnék. A próbán felvettem a telefonommal, és már az is vicces, vagyis inkább tébolyító. Mögöttem emberek zakóban, teljesen klasszikus finálét énekelnek és akkor én is... Ez dermesztő. Szerintem még ennek az interjúnak is jó cím lenne: A fináléban még énekelni is fogok, vége a világnak!
/Koncz Csaba
